Majd jövök...

Némán kísérem léptedet,
míg a messzeségben elveszel.
Vissza-vissza nézel,
- integetsz is közben.
Majd jövök - szólsz vissza,
mert látod fátyolos szememen
- nehéz elengednem
Menj csak! - szólok utánad,
de szívem zokog, hogy már
nem látlak, s még visszasírnám
a régmúltat ….
mely már csak emlék maradt.
Vigyázz magadra!
- kiáltok utánad már sokadszor,
hogy halljam még hangod,
mert tudom, hogy visszaszólsz:
Jó, vigyázok!
Elteszem magamnak e két szót,
hogy fülemben csengjen, míg
újra találkozunk.

~~~

Kétségek közt

A múltamat emlékként őrzöm meg,
jelenem és jövőm, Te lehetsz énnekem.
Ha Te is akarod, boldog lehetsz velem,
ha nem, hát menj utadon – elengedlek..
Félek a jövőmtől, mit hozhat még nekem,
boldogság, netán nyomorúság - kíséri életem.
Bárhogy is lesz, veled szívesen vállalom,
Hiszen az élet nem más, mint fájdalom.
Nem tudok úgy élni, mint szárnyatlan madár,
választom inkább a halált, s lelkem pokolba száll.
Nem születtem jóra, de nem válok gonosszá,
már attól sem félek, ha elragad a kaszás.
Inkább félek élni, nem tudom mi vár rám,
ki önti rám az élet, keserű poharát
Szeretném tudni, sorsom mit oszt ki rám,
ki mondja meg nékem, hogyan irányítnám’

~~~

Az egyetlen

Leporolt emlékek között keresem,
voltam-e boldogtalan gyermek?
Vén fejjel jut még eszembe:
Édesapám!
a pofont, - megköszönjem amit adtál, .
Kezed által, az egyetlent, mit
érzek én most, - símogatásnak.
Jobban fájt az akkor Neked,
szíved sajgott abba bele.
Nem lett attól semmi bajom,
kevesebb lett, most a gondom.
Jó lenne, ha minden gyermek
meg kapná azt az - egyetlent,
mely az útján elkísérné,
érezhetné, - hogy szerették

~~~

Csendes ház

Csendes a ház, a mesének vége,
szürke hétköznapok jönnek.
Várjuk újra, hogy érkeznek végre,
hiszen nekünk az is nagy ünnep, ha
gyermekeink csöngetnek be.
Fáradt üresség ült a házra,
sötét ködfelhő takarja a tájat,
elmúlt egy év, előttünk egy újabb,
hogy mit hoz az új,
az csak rajtunk múlhat.

Egy sort olvasok, ám gondolatom
messze jár valahol, hogy hol?
azt még magam sem tudom.
A hírdobozt már be sem kapcsolom,
hiszen csak fokozza bajom.
Inkább könyvek közt matatok,
hogy a rossz idő könnyebben múljon,
és fájó gondolatom jobbra forduljon, s a
jövőtől való félelmem végre elmúljon.

~~~

Emlékezés

...ott ül az udvaron, - a fenyő alatt...
még maga ültette egykor, most
hűs illatot árasztó nyugalom...
Arcán nem látszik fájdalom
magányába szívét rég bezárta
e világi lélek oda nem vágyhat
kedvese már odaát várja...
egy könnycsepp gördül le arcára

~~~

Végső otthon

Mint egy porszem, a semmiben
tengetem az életem...
Sötét erdő sűrűjében
iránytűmet nem lelem,
lassan elfogy sóm és vízem,
penész eszi kenyerem,
nem tudom, hogy merre menjek,
kérdezlek hát Istenem.
Te tudod csak rá a választ, mi lesz
még a keresztem...
Hátamon a rongyos batyuval
utam ha elfogy egyszer,
maradok majd magányomban,
ki vígasztal... senki nem kell
vissza út... már nem lesz onnan,
de maradok ott ... boldogan
hát engedjetek, hisz tudnotok
kell,ott lesz végső otthonom.

~~~

Próza

Szeretetotthon

Mihály közel 30 évig ápolta szívbeteg feleségét. Férfi létére végezte el hosszú éveken keresztül a házimunkát, feleségét megkímélve, hogy minél tovább társa legyen, még ha betegen is, de tudta, érezte, ha Ő elmegy vége lesz az életének.

Egy lánya van, aki csak akkor látogatta az öregeket, ha pénzre volt szüksége, meg a rokonok előtt mutatta a szülő iránti szeretetét, kötelességét.

Felesége még egészségesen elüldözte férje rokonságát, mely olyannyira sikerült, hogy Mihály vérszerinti rokonsága csak akkor találkozhatott vele, ha a szülőfalujában valaki meghalt, és ismerősök rokon együtt voltak. Ilyenkor is csak lányával jelent meg. Feleségét amióta elköltöztek a kis falucskából, senki nem látta. Ha kérdezték Mihályt, hogy van a felesége, csak annyit mondott nem jól van, nem tudott eljönni. Hogy mi váltotta ki ezt az elidegenedést, talán csak a legközelebbi hozzátartozók tudták. Így szegény Mihály szinte magára maradt feleségével, no meg annak rokonságával. Még édes húga temetésén is csak egyedül jelent meg. Akkor még egy jól szituált öreg úrnak látszott, aki az első pillanattól kezdve szimpatikussá vált, még egy idegen számára is. Az öreg Mihályon látszott a felszabadultság, sugárzott arca a rég nem látott rokonokkal történt találkozás hatására, pedig édes testvérének temetése volt, de ez is a szabadságot jelentette számára, mert tudta, hogy övéi között van jelen. Aztán a temetés után ismét eltűnt a rokonság szeme elől, mert nem volt alkalma máskülönben rokonlátogatást tenni szülőfalujában, mert felesége ápolása lekötötte.

Történt, hogy Márton, aki Mihály unokaöccse, tudomást szerzett nagybátyja feleségének haláláról, s annak módja szerint koszorúval jelent meg a temetésen, pedig lelke mélyén, előtörtek a régi sérelmek, melyeket ángya viselkedése okozott, de nagybátyját mindig nagyon szerette. Mihályból fele akkora ember lett, összetörve szíve, mintha elméje is zavarodott lett volna a fájdalomtól, alig ismert rá unokaöccsére. Lánya mintha féltette volna apját, húzta el öccsétől, mintha félt volna valamitől, amit titkolni szeretett volna mások elől.

A temetés után sokáig beszédtéma volt, e különös jelenség, de Márton elhessegette gondolatából. Telefonon többször kereste nagybátyját, de nem vette fel senki a telefont, lánya mindig letagadta, vagy nem beszélt róla. Történt aztán, hogy Márton is ellátogatott szeretett szülőfalujába, ahol tudomást szerzett róla, hogy nagybátyját látták a faluban, aki feleségét keresve szállt buszra, egyik lábán cipő, másik lábán szobapapucs. Szerencsére ismerték jól a faluban, így hazavitték a közeli városba. Elterjedt a híre, hogy a 86 éves öreg Mihálynak megbomlott az elméje.

Ettől kezdve Márton ismét keresésére indult nagybátyjának, de nem járt sikerrel, mert unokája is szemtelenül tagadta le nagyapját, lánya pedig, mint akinek elment az esze, válaszolt Márton kérdéseire, melyből egy kukkot sem értett. Ezt elmesélte szülőfalujában, ahol mintha postagalamb vitte volna a hírt, úgy kapott szárnyra az eset. Egy napon telefonon jött a hír, hogy Márton, ha akar nagybátyjával találkozni, szeretetotthonban találja meg.

Márton azon nyomban hívta a szeretetotthont. A telefonban kellemes női hang búgva kérdezte, ki keresi Mihály bácsit? Márton elmondta, anyai nagybátyját keresi, akit már hónapok óta nem tud elérni, közlekedni nem tud, hogy személyesen utána járjon, mi történik nagybátyjával. A hölgy kedvesen válaszolt, Mihály bácsi náluk van, ha meg akar győződni róla, hogy van, beszéljen vele személyesen. Márton megkönnyebbülve várta, míg nagybátyja a telefonhoz érkezik, s mikor meghallotta hangját, folytak könnyei a meghatottságtól.

Tiszta tudattal ismert rá Márton hangjára, megkérdezte tőle, honnan tudja, hogy ott van? Örömmel, jókedvűen újságolta, milyen kedvesek vele a nővérek, szeret ott lakni, mert szeretet veszi körül. Mártont „Fiam”-nak szólította, aki megígérte neki, hogy sűrűn fogja keresni, s ha az idő is engedi, személyesen látogatja az otthonban.

Lelkében békével búcsúzott el nagybátyjától, s csak annyit mondott, ha tudok elmegyek hozzá, s ha akar elhozzuk látogatóba, hogy érezzen egy kis melegséget, nyugalmat lelkében.

 

 

~~~vissza~~~