Nagy kínok késeivel

Hetvenegy éve hogy nem vagy itt,
dudásként éged a pokolnak lángjait;
hiszen a pokol az a halál,
számkivetett nincs ki onnan hazatalál.

 

A Nap lement, és Te csak vártál,
a hűs alkony beborított csöndes kékkel;
a Nap lement, és sírdogáltál,
egy társra gondolva nagy gyönyörűséggel.

Mint hajléktalan a híd alatt,
etted és ittad a mocskos trágyalevet;
mindentől fölmentetted magad,
hisz az ember, ennél vakmerőbb nem lehet.

A szádon nyers, édes, -szürke gyom,
így képzeltél magadnak kis szabadságot;
csillagok ültek a harmaton,
oly fényesen mint cella fölött a rácsok.

Hallgattad az álmodó falut,
míg a szorongó álmok magasra szálltak;
meg-megrebbentve az elaludt
árnyú, millió és millió fűszálat.

Virrasztottál csak elmerülten,
szíved nem szívta szerelmed levegőjét;
fuldoklott a lelked az űrben,
vércseként csapott le rád a lebegő ég.

Elhagytak mint ég alján a nap.
Azt akartad ami ostobának látszott:
hogy értsenek és ne szánjanak.
A vágyad az elméd kockáival játszott.

Nézted ahogy a híd megremeg,
ahogy már a kegyes őszi dél dorombol;
ahogy a hasábfák döngenek,
miközben dobálják őket a vagonból.

Borús vers kélt borongva benned,
(rajtad az Éjfa, melyen nem termett virág);
rokon hang zendült rá szívedben,
míg feküdtél mint egy bús diák.

 

Csak kopár szobád falai láttak,
és csupaszon, fázón meredtek az égnek;
talán kékes magasba vágytak,
ahol nem fú a szél, és csillagok égnek.

Dúdoltad csak halk leltárodat,
a hazád nem volt csak egy eldobott kabát;
egy buckára omlott alkonyat.
Dúdoltál hogy nincs szíved folytatni tovább.

Bizony hogy nem voltál Te sem az,
akit –mondjuk- a családfők is kegyelnek;
bár időd sem volt sok –az igaz-
hogy kikönyöröghesd a végső kegyelmet.

Semmit sem tudón csak dúdoltad,
mikor már rálépett a lábadra a tél;
a bordáidat lécként hordtad,
mikor kócmadzagként lógott benned a bél.

Egy kiskölyök volt ki benned élt,
és felnőttként már a bánat fojtogatott;
de a szád csak egy dalt döngicsélt,
s ügyeltél, el ne szálljon a kalapod.

És bár írtál sok-sok költeményt,
de mikor költő lehettél volna végre;
csak álltál a vasgyár szegletén,
s nem volt szavad a holdvilágos égre.

*

Nem alkudtál, és fel nem adtad
a boldogság jogát, bármilyen nehéz lett;
nem szolgáltál aljas (nyomorító) hatalmat.
Mint árulás, szégyellted a szenvedésed.

Sorsod az arcod összetörte,
szemtől szembe szeretted volna a vádat.
Erdők száradtak rá a földre.
Saját súlyos roppantotta össze hátad.

Te voltál az akinek minden nagyon fájt,
de közben senkinek se fájtál;
és mégsem hagytad hátra ezt a vadon tájt,
inkább halott élőre váltál.

 

Az voltál kit föltaszít a ló,
a porból is éppen hogy csak kilátszottál;
nem az ember szívébe való,
nagy kínok, éles késeivel játszottál.

Lestél sok makacs égitestet,
kiket (szerelem) béke és igazság tartott féken;
lángokkal egymásnak nem estek,
csak farkasszemet néztek az ürességben.

Játékot nem érdemeltél meg.
Lámpádba az éjnek pillája repdeset;
vergődtél ahogy gyász a falon, míg féltek
emlékeid, mert messze volt a kedvesed.

Tűzhelyet (családot) másoknak reméltél,
ifjúságodat sem hitted már öröknek;
száradtál (törődtél) és bolondul éltél.
Hallgattad a száraz ágak hogy zörögnek.

De neked is engedett az ég,
mikor már az ördög is unta a poklot;
földre öntve kövér melegét,
veled együtt borultak lángba a bokrok.

Ilyenkor gyönyörűt, -édeset
láttál, és elképzeltél egy gyenge rózsát;
elbámészkodtál és rád esett,
akár csak egy nagy darab kő, a valóság.

*

 

Vén díványon hentergett a Nap,
ki magával hozta az erdők illatát;
s Te kinek (örömből) semmi sem maradt,
vidultan nézted akár egy kopott diák.

Nyújtózkodott a kacér, hamis,
az éjt aranyhajával takarva tőled;
csókja érte rezgő ajkad is,
ölébe békén, árván hajtottad fődet.

Kínhoz kötöttek kemény kötelek,
és mint a bőrödet, úgy kellett hordanod;
nem lelted a csomót amelyet
egy rántással, meg kellett volna oldanod.

 

 

Az életet nyögve kívántad,
hogy hallgasson meg, mint szolgálóját a Nagyúr;
futottál hogy aztán kivárjad,
hogy bocsásson meg ha szavad átokba fúl.

Daloló úri gőggel öltél,
dübörögve zúgott az erő szívedben;
kapzsi rút gyászistent gyűlöltél,
fölemelt fejjel, korbáccsal a kezedben.

Nem kiáltottál hogy: hejh! hahó!
kinek elfúló hangja torkára hágna;
fagyott szívedre hullott a hó,
az Isten sem nézett többé immár hátra.

Énekelgettél búsan árván,
bolondságról, szerelemről, illó nyárról;
szállt az ének, est hollószárnyán,
elterülő néma magyar pusztaságról.

Vak szemmel utat tévesztettél,
a Haláltól köntösét kérted, hisz fáztál;
és minden tagodban reszkettél,
s bús estén meztelen bőrig megáztál.

Átéltél harminckettő évet,
mennykövekkel fejed fölött, vérre lestél;
láttad mit ér az emberélet,
ó, kínban gyönyörködő testvér.

Közöny lepett, elepedt kedved,
rozsdás csillagok voltak lelkedbe szúrva;
közöny lepett, elapadt nedved,
és Te csak reszkettél az éjben kinyúlva.

 

~~~

A hamvadó hegyek fölött

"Nincs közöm senkihez, szavam szálló penész,
vagyok mint a hideg, világos és nehéz."

József Attila

A Nap lement, és Te csak vártál,
a hűs alkony beborított csöndes kékkel;
a Nap lement, és sírdogáltál,
egy társra gondolva nagy gyönyörűséggel.

Mint hajléktalan a híd alatt,
etted és ittad a mocskos trágyalevet;
mindentől fölmentetted magad,
hisz az ember, ennél vakmerőbb nem lehet.

A szádon nyers, édes, -szürke gyom,
így képzeltél magadnak kis szabadságot;
csillagok ültek a harmaton,
oly fényesen mint cella fölött a rácsok.

Hallgattad az álmodó falut,
míg a szorongó álmok magasra szálltak;
meg-megrebbentve az elaludt
árnyú, millió és millió fűszálat.

Virrasztottál csak elmerülten,
szíved nem szívta szerelmed levegőjét;
fuldoklott a lelked az űrben,
vércseként csapott le rád a lebegő ég.

Elhagytak mint ég alján a nap.
Azt akartad ami ostobának látszott:
hogy értsenek és ne szánjanak.
A vágyad az elméd kockáival játszott.

Nézted ahogy a híd megremeg,
ahogy már a kegyes őszi dél dorombol;
ahogy a hasábfák döngenek,
miközben dobálják őket a vagonból.

Borús vers kélt borongva benned,
(rajtad az Éjfa, melyen nem termett virág);
rokon hang zendült rá szívedben,
míg feküdtél mint egy bús diák.

Csak kopár szobád falai láttak,
és csupaszon, fázón meredtek az égnek;
talán kékes magasba vágytak,
ahol nem fú a szél, és csillagok égnek.

Dúdoltad csak halk leltárodat,
a hazád nem volt csak egy eldobott kabát;
egy buckára omlott alkonyat.
Dúdoltál hogy nincs szíved folytatni tovább.

Bizony hogy nem voltál Te sem az,
akit –mondjuk- a családfők is kegyelnek;
bár időd sem volt sok –az igaz-
hogy kikönyöröghesd a végső kegyelmet.

Semmit sem tudón csak dúdoltad,
mikor már rálépett a lábadra a tél;
a bordáidat lécként hordtad,
mikor kócmadzagként lógott benned a bél.

Egy kiskölyök volt ki benned élt,
és felnőttként már a bánat fojtogatott;
de a szád csak egy dalt döngicsélt,
s ügyeltél, el ne szálljon a kalapod.

És bár írtál sok-sok költeményt,
de mikor költő lehettél volna végre;
csak álltál a vasgyár szegletén,
s nem volt szavad a holdvilágos égre.

*

Vén díványon hentergett a Nap,
ki magával hozta az erdők illatát;
s Te kinek (örömből) semmi sem maradt,
vidultan nézted akár egy kopott diák.

Nyújtózkodott a kacér, hamis,
az éjt aranyhajával takarva tőled;
csókja érte rezgő ajkad is,
ölébe békén, árván hajtottad fődet.

Kínhoz kötöttek kemény kötelek,
és mint a bőrödet, úgy kellett hordanod;
nem lelted a csomót amelyet
egy rántással, meg kellett volna oldanod.

 

Az életet nyögve kívántad,
hogy hallgasson meg, mint szolgálóját a Nagyúr;
futottál hogy aztán kivárjad,
hogy bocsásson meg ha szavad átokba fúl.

Daloló úri gőggel öltél,
dübörögve zúgott az erő szívedben;
kapzsi rút gyászistent gyűlöltél,
fölemelt fejjel, korbáccsal a kezedben.

Nem kiáltottál hogy: hejh! hahó!
kinek elfúló hangja torkára hágna;
fagyott szívedre hullott a hó,
az Isten sem nézett többé immár hátra.

Énekelgettél búsan árván,
bolondságról, szerelemről, illó nyárról;
szállt az ének, est hollószárnyán,
elterülő néma magyar pusztaságról.

Vak szemmel utat tévesztettél,
a Haláltól köntösét kérted, hisz fáztál;
és minden tagodban reszkettél,
s bús estén meztelen bőrig megáztál.

Átéltél harminckettő évet,
mennykövekkel fejed fölött, vérre lestél;
láttad mit ér az emberélet,
ó, kínban gyönyörködő testvér.

Közöny lepet, elepedt kedved,
rozsdás csillagok voltak lelkedbe szúrva;
közöny lepet, elapadt nedved,
és Te csak reszkettél az éjben kinyúlva.

~~~

Azt hittem…

Azt hittem, bennem az ihlet már halott,
hogy nem örülhetek többet már dalnak;
mikor a helyzetek és gondolatok,
világosan, csak egymásra utalnak.
Hogy többé a sorokat már nem vetem,
hogy nem játszok már csonttoronyban dudást;
hogy elvesztettem túlzott képzeletem,
és a jelenben való hatni tudást.
Hogy a Múzsám már pillantást sem vett rám,
hiába is ad bárki jó tanácsot;
hiába is szívom a cigarettám,
és rágom hozzá a száraz pogácsot.
Hogy hiába húzom már le a plexit,
és szaladok percenként a klozetra;
hogy a tea is hiába melegszik,
hiszen ez ragályosabb mint a lepra.
Azt hittem benne vagyok jó vastagon,
hogy életem ily csonkán lesz kerek;
és most is remeg majdnem minden tagom,
hisz metaforákban nem bővelkedek.

Irigyeltem azt, kinek meg se kottyan,
aki verset tud írni: kristály-tisztát;
én meg úgy fordulok majd fel vén trottyan,
hogy nem szerzek már több szöveggilisztát.
Hogy nem fájnak majd tolóhullámai,
és nem nyüszíthetek mint egy láncfűrész;
hogy a helyzetem megmarad drámai,
és nem nyugtázhatom már: a nagy mű kész.
Hogy ezzel már így maradok egyedül,
így végtelenül kétségbeesetten;
hogy marad bennem ez a tátongó űr,
hiába is írnék minden esetben.
Mert a régi önmagam nem leszek már,
hogy a tükörben nem én tükröződöm;
hogy vérem sem vér többé, csak jeges sár,
mert bennem az ihlet, döglődő légykén ődöng.
Így a nagy mű immár végképp elmarad,
és feküdhetek mint egy kihűlt szőnyeg;
de most mégis: a sor, sor után szalad,
ropog is a gerincem a gyönyörben.

~~~

Hazugság nélkül

Ne hidd, hogy nem tudok térdre hullni,
hitet ellened büszkén vallani,
szavaidnál szebbet, jobbat hallani,
ne hidd hogy nem tudok megjavulni.

*

Az utad számomra ismeretlen,
hiába jössz messziről utánam,
hiába vernéd bilincsbe lábam,
utad mindig kerülni szerettem.

*

Gyáván nem követellek magamnak,
számomra nem leszel a valóság,
ahogy nem leszel a legfőbb jóság,
az imáim hozzád nem szaladnak.

*

Hazug mind aki szavadra hallgat,
akik hisznek olcsó melegednek,
akik általad elevenednek,
hazug mind aki hiszi hatalmad.

*

Nem bíztat és űz semmi utánad,
nem leszek bűnös bűnösök között,
nem kívánom magamra köntösöd,
irigyen megcsókolni a lábad.

*

Hiába is nyújtanád a kezed,
megsimogatni a ráncos arcom,
megkönnyíteni a makacs harcom,
vigasztalni hogy minden elveszett.

*

Hogy másért értelmetlen lobognom,
hogy életemet a vágy megűzze:
kezemet Érte tartani tűzbe,
hogy számomra nem mentsvár, se otthon.

*

Hidd el: Ő nem okozza a vesztünk,
nem akarunk vén, piros csizmákkal
vérben pirulni, véres világgal,
hogy pusztulásunkon lelkendezzünk.

*

Királyként nem kívánlak senkinek,
nem lehet vezére igaz népnek,
legfeljebb csak gyáva csőcseléknek,
kiknek álmaik sem adnak hitet.

*

Neved hitványabb minden neveknél,
az akaratomból is kihullasz,
hozzád beszélni a rontás fullaszt,
hidd el: nem kellesz, és nem kellettél.

~~~

A tüzes tűzben

Bekötöztem volna fájó szívverésed,
a kezemet a szívedre tűztem volna,
nem is lennél holt fa, mely a tűzben forrna;

nem lennél nehéz tenger, mit a só éget,
árva, kinek áttetsző álkapocs a fagy.
Helyetted felejtenék, hogy ember maradj.

Ha látnálak, benned nem bolondot látnék,
egy szegény embert, aki csak lapul belül,
aki ezer arccal csak egymagában ül.

A nyomodban mint a tüzes tűzben járnék,
nem fogadnám meg, hogy veled gonosz leszek,
nem úgy fognálak, mint addig a rossz kezek.

Kívánnám a jövőt, bár hogy is alakul:
együtt nyögnénk a gondot, a gyávaságot,
a kétséget, a vágyat, az árvaságot.

Miért maradnál magad, magadnak rabul:
együtt keresnénk hol a fény, mi az örök,
ha könnyű porban hullnának is ránk a rögök.

Soha, soha nem kerülnélek el messze.
Kettőnk fürtje szőlőkhöz volna hasonló,
nem lenne a hüvelyében rohadt borsó.

Ha kötényem lennél, nem tépnélek össze.
A fáradt arcunkat olajtól haraggal
soha, soha nem törölnénk zsákdarabbal.

Miért ne lenne holnap, mely békét ígér,
mért lennénk dögöt légy, mit a világ ellep,
az igaz eszmék északi fénye mellett.

Lógnék rajtad, lógnék mint ágakról a szél:
megértenélek ahogy senki nem értett,
és nem rettennék újra születni érted.

~~~

Súlytalan fehér

Erőtlen kezemben az ifjúság
kardpengéje, már régen nem töretlen;
rímek, metaforák, kóbor kutyák,
és a tetvek szállásadója lettem.

Hátra csak nagyon ritkán fordulok,
megcsodálni, hogy a hidak felégtek;
tanulok, és egyre többet tudok:
többet tudok, és kevesebbet értek.

Kezemet nem engedi az átok,
de azért sem kínlódom és könnyezem;
mint súlytalan fehér viharkabátot,
a keservemet felöltöm könnyeden.

Bujkál bennem volt szerelmem lángja,
és fel-felhevülök mint hajdanában;
bujkál a láng, mint ódon kocsilámpa,
míg csillagoknak vetem a lábam.

Kezemben szatyor: nem több poggyászom,
így vándorlok gondjaimtól részegen;
útitársaim: a konok gyászom,
és kínjaim között az egész egem.

Nem egyszer a hideg föld ránca közt,
fel-felébresztett a bánat hűvös ujja;
és mellemen a verejték gyöngyözött,
mert álmomban otthon jártam újra.

Kusza hajamba sokszor lapoztam,
aztán mint kit imára hív a hit;
a bokrok között elnéztem hosszan,
a Tejutat, és az űr Kárpátjait.

Nem vagyok ifjú, inkább öreg len,
és nem tudom holnap hol barangolok,
míg fekszem holtan, -bár oly töretlen
derékkal, akár a régi angolok.

~~~

Próza

Az örök gyönyörűségek palotája

Én azt mondom magának Kedves Marika, hogy annak a gyereknek még a szeme sem állt jól, -úgy sütött belőle a gonoszság hogy őszintén mondom én már féltem még rá nézni is, pedig eleinte még olyan rendesnek és becsületesnek gondoltam, hiszen ha találkoztunk, mindig előre köszönt, és soha nem felejtett el a hogylétemről érdeklődni. De a történtek után, azon sem csodálkoznék, ha ezt is csak gúnyból kérdezte volna, hiszen ha nem panaszkodom neki annyit a fájó lábamról, a hasogat derekamról, -lehet hogy engem tesz el láb alól, azt gondolva hogy milyen jó dolga van a vén szipirtyónak.

Ha szép és egészséges gyermekeknek korán meghal az apjuk, abból rendesen baj származik, -de mit mondjon az ember akkor, ha éppen azért hal meg a gyermeknek az apja, mert az, két karót is képes volt a hátába szúrni. Ezek után én már csak azt kívánom neki, hogy a pokolra jusson.

Már a házamból sem szívesen teszem ki a lábamat, pedig lenne tennivalóm nem is kevés a kis kertben, amit lassan felver és benő a giz és a gaz, de hát ki tudja hogy melyik bokor rejtekéből ugrik elő egy újabb szektás, -mert hogy azt suttogják hogy bizony sátánisták környékezték meg ezt a Sándor gyereket, aki kötélnek is állt, és ahogy olvasom az egyik helyi újságban, a legbuzgóbb tanítványok között tartották számon ezt a kis ördögöt.

Hogy mi is az a sátánizmus? Várjon csak, van nálam egy papír, amire kimásoltam pár dolgot, hogy én is tisztábban lássak. Hova is tettem. Na, meg is van. Tehát:

A sátánizmus lényege az egyén fontossága, a létezés és az élet tisztelete a felsőbb hatalmak helyett; az egyént tekinti istennek. Ebből látható, hogy a sátánizmus ateista, pontosabban autodeista vallás. Vallja azt, hogy nem a jámborság, a behódolás, a remélt túlvilági örömök miatti földi szenvedés a helyes, hanem a kifejlett ego, az erő és az élvezetteli élet megélése az „itt és most”, és az „élvezet – nem kényszeresség” jegyében.

Ne bánja Kedves Marika ha elsőre nekifutásra nem érti, és nem tudja hova tenni a felolvasottakat, hiszen én is többször elolvastam, hogy értelmezni tudjam. Aztán megtudtam a kis háttér tanulmányaim után, hogy a sátánizmusban a Sátán a következőket jelenti, többek között:

A Sátán azt hirdeti, hogy az ember csupán egy az állatok közül – néha jobb, de többnyire rosszabb a négy lábon járóknál –, aki az „istentől való lelki és szellemi fejlődése” révén valamennyi élőlény közül a legveszélyesebbé vált! Illetve: Sátán a keresztények által bűnöknek nevezett dolgokat hirdeti, mert ezek vezetnek a testi, szellemi vagy érzelmi kielégüléshez!

Ezek után én már nem is csodálkozom azon hogy a kis Sándort kifogyhatatlanul érdekelte a fájdalom misztériuma. Hiszen nemegyszer kínozta meg egyik-másik társát, közös megbeszélés szerint, veréssel vagy csipkedéssel. És azt sem írnám a véletlen számlájára, hogy megcsappant az utóbbi időben a község állat állománya, hiszen ennek a szektának komoly és természetes szenvedélyévé vált, hogy állatokat kínozzanak meg, és áldozzanak fel a maguk, ki tudja milyen Istenének. Hogy a tetemekkel mit csináltak, azt ne is kérdezze, mert ha tudnám se mondanám meg. Az is lehet hogy megsütötték őket és megették, mit lehet ezt ezeknél tudni. A szomszédom is elveszette egy kutyáját és egy macskáját, azóta is csak siratja őket.
Esküszöm magának mindenre ami szent, hogy még az urát sem siratta meg ennyire, pedig az mi mindent meg nem tett érte. Kimosta a mocsokból, tisztes életet biztosított neki, nevet adott neki és a gyermekének, pedig ahogy hallom, ritka nagy kurva volt a drága Joli.

Persze az országos médiumok miért is foglalkoznának ezzel az üggyel, mikor gyilkosság történik a nagyvilágban naponta több száz vagy ezer, a családi erőszak sem megy ritkaság számban, de azért örülök is annak, hogy nem vették a szájukra a pestiek a mi kis községünket, mert mi jó sülhet ki abból, ha megszállnak tévések és a hírhajhászok?... Bár nem is tudom hogy ki mert volna őszintén nyilatkozni, és a kamerák kereszttűzébe állni, hiszen ki ne félne a bosszútól?... A családtagok is könnyen ellenséget látnának a riport alanyban, ahogy a kis Sándor, vagy a szektás társai is könnyen vérszemet kaphatnának, mondván, hogy milyen jogon és alapon mondják őket felelőtlen szülőknek, vagy az utóbbi esetben apagyilkosságra buzdító gonoszoknak.

Állítólag a szekta még egy cédulát is képes volt a templom kapujára kiszögezni, az alábbi szöveggel: A Sátán az egyház legjobb barátja, hiszen az egyház neki köszönheti, hogy még mindig tevékenykedhet!

Ezek után jobb ha békében marad az ember, és megtartja magának a privát kis véleményét. Én is csak magának merek erről beszélni, hiszen négyszemközt vagyunk, és ahogy ismerem magát, nem tartozik a község nagy pletykásai és mesemondói közé, pedig akad mind a kettőből szép számmal.

Bár apagyilkosságról már többről is hallottam, de azt a legvéresebb rémálmaimban sem gondoltam volna, hogy ilyen megtörténhet nálunk is.
Hallottam már hogy azt a Nógrádi Gábort húsz év fegyházra ítélték, és tudtommal Mezőváriban és Szarvasréten is történt ilyen szörnyűség, sőt még Bátán is, de hogy pár utcával az én házamtól megeshet ilyen, az még nekem is sok.

Tizenhat éves sincs ez a Sándor gyerek, de máris a legnagyobb gonosztevők között tartják számon, legalábbis a környéken, hiszen milyen őrült elme képes arra hogy kövekkel addig verje a saját apját, amíg élet van benne?... De mintha ez még nem lett volna elég annak a kis ördögnek, és két kihegyezett karót is az apja hátába szúrt. Gondolom biztos ami biztos alapon.

Dehogy viccelek én ezzel Kedves Marika, hiszen a jó isten látja a lelkemet, hogy mindig is elítéltem az agresszió legkisebb megnyilvánulását is, ahogy a brutalitás is távol állt és áll tőlem, -de ez a történet annyira sötét és rejtélyes, hogy az maximum csak viccel próbálhatja meg elfelejteni félelmét. Mert nem csak attól félek, hogy én is erre a sorsra juthatok, hanem hogy az ügyben nem történik semmilyen felelősségre vonás, és azt sem tartom kizártnak és lehetetlennek, hogy büntetés nélkül ér véget a történet, hiszen a Sándor még jócskán kiskorú, és a helyi vezetők és tisztség viselők sem hiszem, hogy csak egy napot is nyugodtan átaludnának, hiszen kevesek még ők is ahhoz, hogy kivédjék a szekta tagjainak dühét, és amúgy is: lassan itt lesz a szezon, mikor jönnek a turisták, a pihenni és kikapcsolódni vágyók, és kinek kell az, hogy az emberek holmi tárgyalásokról, és börtön büntetésekről beszéljenek.

Szerintem ha a család nem hagyja el önszántából a községet, hát ki lesznek toloncolva, a kis Sándort pedig egy javító és nevelőintézetbe dugják, vagy nemes egyszerűséggel ejtik az ügyét, mondván, hogy a tette, legyen az akármilyen véres és kegyetlen, indokolt volt, és érthető, ha a szadista és brutális apjától csak így tudott megszabadulni.
Hallottunk már ilyet, hiszen az a hogyishívják lány is felmentés kapott, magától a köztársasági elnöktől, mondván hogy kiskorú, hogy megbánta a tettét, hogy azóta férjhez ment, és hogy a gyermekétől sem szívesen szakítanák el azt a drágaságot. Így mennek itt, ebben az országban a dolgok Kedves Marika, higgye el nekem ha mondom.

Tudja kit sajnálok én ebben az egész rémtörténetben? A Sándor édesanyját és nagymamáját, akik nem ezt érdemelték, hiszen többen már odáig mentek hogy őket tették felelőssé a gyermek, az unoka tettéért, mondván hogy nem is törődtek azok vele, hogy nem érdekelte őket hogy hogy tanul, kikkel barátkozik, hogy mivel tölti a szabadidejét az az átkozott Sándor. Mikor a szerencsétlenül járt apja a keresésére indult, akkor már napok óta nem is látták, nem is hallottak felőle, persze hogy ideges volt az idősebb Sándor, persze hogy megemelte a hangját mikor rátalált arra a megveszekedett kis szerencsétlenre.

Korábban is megeset már hogy meglógott otthonról, és akkor is apja találta meg a kukoricásban. Ahol később a rendőrség egy kukorica-csuhéból emelt-épített keresztet talált. Talán valami áldozati szentély lehetett, ahol feláldozzák az állatokat. Mit tudom én. Lehet hogy kéz a kézben körbeállták, és sátáni rigmusokat mormoltak.

Bár én sok ellentmondásra bukkantam ebben a történetben, mert ha állatokat áldoztak fel, ahogy állatokat kínoztak, hogyan felejthették el a sátánizmus törvényeiből a következő intelmet: Ne ölj nem emberi állatot, hacsak rád nem támadnak, vagy ha élelemre van szükséged. Bár ki tudja: lehet hogy mindegyiket éheztették otthon, vagy a nagy ugrálhatnékjukban annyira megéheztek, hogy nem tudtak ellenállni egy-egy finomabb falatnak…

Dehogy akarom én elbagatelizálni a dolgot, hiszen szörnyű ami történt. Szörnyű és megmagyarázhatatlan. Amely után persze hogy nem szívesen mutatkozik a szegény Franciska, és az Erzsike, inkább csak ülnek meggyötörten a házuk konyhájában, törve a fejüket a hogyan továbbról, mert a miértekre azt hiszem ők sem találnak már érthető magyarázatot. Biztos okolják és emésztik magukat, de idővel ők is belátják majd, hogy ezzel nem jutnak egyről a kettőre, hogy ezzel nem tehetik meg nem történté ezt a kísérteties históriát.

Persze hogy ők is értetlenül és tanácstalanul állnak a történtek előtt, hiszen hogy tehet ilyet egy gyerek. Az anyja sem tagadja persze hogy rossz társaságba keveredett, de ez nem lehet számára magyarázat, se mentség, és meg is tudom érteni őt, ha kitagadja a gyermekét, még ha csak ez az egy született is neki.

A kis Sándor ahogy a legfrissebb hírekből tudom, Gyöngyösön ül, egy egyszemélyes zárkában, amit meg is tudok érteni, hiszen ki tartozódna csak egy légtérben is egy olyan fiúval, aki attól sem rettent vissza, hogy eltegye láb alól a saját apját. Mit érdekelné hát őt, egy vad idegen.

Az anyja többször is járt már bent nála, de ahogy meséli, nem hogy nem bánta meg a tettét, de még kérkedik is vele, és büszke rá. Nem sír, nem bánkódik, nem könyörög kegyelemért, mint aki fel sem fogta hogy mit tett, mint aki nincs is tisztában tettének súlyával, és azzal, hogy az milyen következményeket von vagy vonhat maga után.

Franciska anyósa látni sem akarja az unokáját, csak minduntalan azt hajtogatja hogy most mi lesz velük, hogy a fia már soha nem jön haza, és nem mondja neki hogy szeretlek édesanyám.
A helyi újság megszólított ugyan egy-két vezetőt a szektától, akik természetesen a nevük elhallgatását kérték, illetve azt, hogy a rövid közleményüket a község lakóival is megismertessék:

A sátánista vallás nem kéri híveit törvénytelenségekre, emberáldozatokra, véres jelenetekre; ezek az ördögimádat jellemzői. Ezt mi sem kértük Sándortól, ahogy nem is kényszerítettük tettének elkövetésére. Sándor ugyan tagja volt a szektánknak, de tettével nem tudunk és nem is akarunk azonosulni, és a történtek után kiátkozzuk közösségünkből. A gyászoló családdal együtt érzünk, és osztozunk mély fájdalmukban, és ha kérik: adományokkal segítjük őket.

Nem mintha bármi megmagyarázná a kis Sándor tettét, de komolyan érdekelne, hogy mi visz rá egy alig tizenhat éves fiút arra, hogy az apjában lássa a gonoszt, a sátánt magát, akitől meg kell szabadítani ezt a világot. Lehet hogy a gyilkosságon járt azon három nap is a feje, mikor Karácsondon lődörgött. Az édesapja meg is elégelte a dolgot, és a keresésére indult. Bekopogott minden ismerőshöz és ismeretlenhez is, hogy nem látták-e a fiát, de mivel senki nem tudott a segítségére lenni, kénytelen kellett felkeresni a legelhagyottabb helyeket is, köztük a régi-temetőt is, ahol végül nyomára lelt a kis Sándornak, bár nem hiszem hogy először rá ismert az egy szem fiára, hiszen csupa piszok volt. Éjszaka a falevelekkel takaródzott. Hogy honnan szerzett élelmet és italt, hogy egyáltalán mit evett, arra csak sanda gyanúm van. Ugyan nem találtak a gyomozók feltört vagy megrongált sírhelyet, ahogy meggyalázott kriptát sem, de a kis Sándor, nem tűnt se sápadtnak, se éhesnek.

Az apja biztos nem volt képes türtőztetni magát, és akárhogy is a szívéhez nőtt a gyerek, erélyesen rászólt, és magyarázatot követelt, hiszen az egy dolog hogy elmegy otthonról, de hogy még csak egy átkozott üzenetet sem hagy, hogy napokig hírt sem ad magáról, az már túl megy azon, amit meg lehetne bocsátani. Arról már nem is szólva, hogy mi vonz egy tizenöt éves gyereket egy elhagyatott temetőben.

Az apja tehát megtalálta a kis Sándort, felelősségre is vonta, de innentől ellentmondásos a történet, és hogy pontosan mi és hogyan történt, arra talán soha az életben nem kapunk egyértelmű választ. Annyi biztos hogy az idősebb Sándort agyonverték, és a hátába karót szúrtak. Többes számot használok, talán nem véletlenül, hiszen bár nem akarnám felmenteni, vagy enyhíteni a kis Sándor tettét, de nem hiszem hogy egyedül képes lett volna arra, hogy felülkerekedjen az apja ellenállásán, hiszen szemtől-szembe nem hiszem hogy sok esélye lett volna.

Nem volt a kis Sándor egy mintagyerek, azt belátom én is, de sokáig (nem tudom miért) nem tudtam haragudni rá, ahogy az apja sem, akinek ugyan egyszer-kétszer eljárt a keze, de imádta a fiát. Akkor is, és annak ellenére is, hogy nem egyszer tört be a parókiára, hogy nem egyszer hívta az iskola igazgatója négyszemközti beszélgetésre, azok után, hogy a fiú, sátáni verseket írt, hogy a füzetében talált rajzai rendszerint a sátánizmusról és a halálról szóltak.

Mindenesetre az idősebbik Sándor meghalt, de a fiú nem hogy nem tört meg, de még arra is képes volt, hogy a családjával együtt keresse az eltűnt apját, sőt ő vezette őket, persze a falu másik vége felé. A vérbe fagyott férfit végül a nagymama egyik rokona találat meg, a hátában a két karóval, és a nyakán vágási sérülésekkel.

A fiút másnap őrizetbe vették a rendőrök, s megtalálták a véres ruháit, illetve az életlen és rozsdás kést is, amivel minden valószínűség szerint, le akarta vágni az apja fejét, mondván, hogy csak így végezhet vele örökre. Pedig annak előtte rajongásig szerette az apját.
A szekta ugyan azt is tudatta közleményében hogy bár a Sátán a bosszúállást hirdeti, de a sátánizmus tizenegy törvényében az áll hogy nem árthatnak kisgyermekeknek, viszont megtehetik hogy felszólítják a kis Sándort (ahogy korábban a morális értékek tagadására) az öngyilkosságra. -Az apagyilkos szűkebb szavú volt, és csak annyit mondott az újságíróknak: reméli hogy a pokolra jut, az örök gyönyörűségek palotájába…

 

~~~vissza~~~