Gyönyörű voltál ma

Azzal kezdődött minden, hogy összerezzent. Nagyon megijedt. Félt, hogy gondolatai mind megjelennek a büdösen habzó mosogató lé felületén, s neki akkor annyi. Ott öli meg az ura a konyhában a kredenc mellett a gyerekek szeme láttára.
- Na mi van már megint? - szólt haragosan rá az ura, majd levette hatalmas tenyerét a válláról.
- Elvarázsoltad tán magad? Oszt azért ijedtél meg? Vagy a lelkiismereted se tiszta mán?
- Semmi.Semmi,csak elkalandoztam...-közben keze gyorsan tette a monoton mozdulatokat,
melyeket már lassan tíz éve, minden este meg kellett csinálnia. Mosogatott. Nem utálta kifejezetten a mosogatást. A kezét sajnálta csak, hogy már rég nem olyan, mint lánykorában volt.
Szerette a piszkos edényeket végül is, mert tudta, hogy rövid időn belül, az ő tudományával, mind-mind visszanyerik az eredeti csillogásukat.A korsót nem szerette. Csak azt nem.
Azt szinte gyűlölte már.
Elmélázott olykor azon, milyen érdekes dolog: az ember egy tárgyat miért nem tud megszeretni? Azt mindig gyűlölettel öblítette el, mert abból itta az ura a sört.
A gyerekek közben szokásosan hancúroztak az asztalnál.Csendesen tették. Olyan, nagyon jól nevelten. Beléjük volt már verve, ha édesapjuk hazajön, minden megváltozik. A legyek se mertek már ilyenkor illetlenül repülni. Megültek egy eldugott zugba, s várták a reggelt. Az állatnak mennyivel könnyebb.
Azon az őszön kezdődött minden, azon az őszi délutánon, amikor a Lajos, másképpen nézett rá a pultban. Szinte beleborzongott az egész teste abba a tekintetbe. Szerelmes lett egy pillanat alatt.
Először csak arra gondolt, hogy majd elmúlik. Meg vele ilyen aztán soha meg nem eshet.
Megpróbálta eltiporni, szétcincálni ezt a pokoli, kínzó vágyat. A tükörben, ahol meztelen tükörképét nézte tágra nyílt szemmel, és most csak a saját hitetlenkedő pillantása kérdezett vissza. Aztán teltek a napok és Lajos mindennap megjelent a kocsmában, ahol dolgozott és közben beszélgettek. Először csak általános dolgokról, aztán mindennap egy leheletnyit közelebb kerültek egymáshoz. Végül már várta, hogy jöjjön a férfi, oly annyira, hogy hevesebben vert a szíve, ha meghallotta a motor zúgását. Bókolt amaz neki. Agya eleinte nem értette ezeket a kifejezéseket.
Ismerte végül is a szavak jelentését, de ezeket vagy másnak mondták egy filmben, vagy olvasta.
Neki soha senki nem mondott még ilyeneket,hiába volt már túl a negyvenen. Erre nem is gondolt, hogy egyszer ez majd neki is megadatik. Olyankor kivirult, amikor a férfi megjelent. Tüzesebben csillogtak még a szemei is. Szinte kinyílt, mint a rózsa.
- Kati! Kati! -kiabált utána egy nap a férfi az utcán,mikor ő éppen sietett a bevásárlásból.
Szabadnapos volt az nap. Olyankor intézte mindig a bevásárlást is. Azt hitte ott ájul el a helyszínen, amikor az ismerős búgó orgánum eljutott az agyáig. De ösztönösen megfordult és arca már mosolygott is a világ legtermészetesebb mosolyával, és éltek a szemei, melyek világos nappal, talán soha nem csillogtak ennyire erős ragyogással.
- Lajos! Hát maga az! - szólt szelíden és szeretett volna kosarat, szatyrot mindent, ami a kezébe volt elhajítani és nyakába ugrani és csókolni mindenhol ezt a jó embert. Jó ember volt. Kati ezt onnan gondolta,mert csak jó lehet azaz ember, aki a másiknak ennyi jót tud adni. Aki rossz, abban nem lakozhat ennyi szép érzés. Kizárt dolog. S ezzel ezt a kérdést nem is feszegette magában már soha többé.
Lezárta.
Nem engedte át a cipekedést a másiknak, mert félt a város szájától. De az arcát nem tudta véka alá rejteni, ahogy mentek ott a piac mellett ez a két ember. Hát az kérem maga volt a csoda!
Egy magas vállas, jó képű ötvenes és mellette ez a tiszta arc nő, akinek a lába, csak a gravitáció miatt érintette a talajt. A bolond is láthatta. Kérem szépen ez itt egy nagy szerelem. Szépen elbeszélgettek, közben az idő is másképpen múlik, ha az ember kellemes társalkodó partnere egy olyan férfi, akivel szívesen megosztja legféltettebb titkait is.

Mindkettőjüknek úgy tűnt, hogy a végtelenből raboltak el egy darabkát.

Hazaértek a ház elé, és a férfi egy mondattal búcsút vett, majd határozott mozdulatokkal
megindult és alakja egyre kicsinyedet, amikor Kati azt vette észre, hogy már vagy tízperce csak
ott áll a kapujuk előtt és még a kulcs csomót sem vette elő.
Gyorsan összeszedte magát és próbálta fegyelmezni is gondolatait, uralni akarta a helyzetet minden tudása szerint. Ami nagyon nehezen ment. Majd a lakásban érvén monoton ment minden a megszokások szerint.Pontosan ugyan úgy, mint a tegnap, a múlthéten és két hónapja.
Mivel enni sem volt sok kedve, előbb felállt az asztaltól és megengedte a vizet a mosogatáshoz.
Háttal állt mindenkinek. Senki nem láthatta az arcát. Olyan jó érzés töltötte el, mert még elevenen élt benne az utolsó mondat, amit ma neki mondtak. Csak neki. Élete legcsodálatosabb élménye kapcsolódik ehhez a mondathoz, s még csak el se mondhatja senkinek.
Nem lehet üvölteni, nem lehet a másnapi újság címoldalán lehozatni, nem lehet az ura képébe vágni, nem lehet kőbe vésetni.
Ezt a mondatot magával kell vinnie, majd ha menni kell a végső útra. Tudta, hogy neki ez már soha többé nem adatik meg, hogy még egyszer az életben hallja.
S ekkor rezzent össze a teste, mert az ura a kezét a vállára tette. Arra a testre, mely csak testileg volt a konyhában.
- Na. Oszt ha a kenyér elfogy az asztalról, már nem is hoz a nagyságos asszony?
Ekkor elindult a késsel a kenyér vágó deszka felé, és mértani pontossággal leszelte még a három szelet kenyeret.Majd megfordult és letette az asztalra a kenyeres tál közepére. Váratlanul ekkor szólalt meg a kisebbik gyermeke:
- Anya! Gyönyörű vagy ma!
S azt hitte hirtelen, hogy összeroppan a teste ezektől a szavaktól.
Ma már hallotta őket.

~~~

JOGFOSZTOTTAK

- Neve? - kérdezte határozott hangon a bizottság elnöke.
- Kovácsné Varga Éva.
- Született?
- 1961. szeptember 8-án.
- Helyileg?
- Budapesten.
- Anyja neve?
- Németh Éva.
- Hányadik abortusza ez?
- Az első.
- Nem jó! Mondja azt, hogy a negyedik.
- De nekem még nem volt! Soha.
- Ha azt mondja ez az első, akkor lehet, hogy nem fogják engedélyezni.
A papírhalmaz fölé hajol az elnök és keresi a tollával a helyes rublikát,
majd egyetlen mozdulattal ikszel is az oszlop negyedik sorába.
- Jelentkezzen a mellékelt csekk befizetése után a megyei kórházban
Dr. Szögrényi Dénes doktor úrnál.
Viszontlátásra. Kérem, küldje be a következőt!
Éva összeomolva távozott a bizottság megszégyenítő jelenete után.
Nem nőnek, embernek sem érezte magát. Hazafelé menet elment a Posta
mellet, de nem fizette be a pénz. Pistával még egyszer, meg szerette volna
beszélni, hátha hajlik majd a férje, hogy mégis megtarthassa a babát.
Beszélgetés nem volt. Pista határozott volt e kérdésben. Éva meg fiatal,
nagyon fiatal és még gyenge. Egyedül a nagyvilágban hatalmas fájdalmával.
A csekk be lett fizetve, és kész. Semmi lojalitás, Pista mindent elintézett.
Másnap Éva a folyosón kérlelte, nem kérte, szinte már könyörgött a baba
életért. Ott álltak ketten, kik egykoron egyet akartak.
Egymás mellett, de már rég nem összetartozva.
Romhalmaz volt bent a lélek legmélyén.
Izzott a levegő körülöttük. Vertikális kapcsolat lett az övék.
Éva könnyes szemmel ment be az ajtón ,,ketten" és nagyon jól tudta,
hogy nélküle fog kijönni. Torkát összeszorította valami eddig soha nem
érzett fájdalom. De ment. Más irányba lépni gyenge volt.
Pista hozta ki a kórházból és vitte haza, az apósa megkérdezte Évát,
amikor kiszállt a kocsiból - Kikapartak?
- Igen. - felelt csendesen, és tudta, ha még történik valami, belehal mindenbe.
Egyedül a gyerekei éltették. Az élők. Végig belőlük merítette az erejét,
ami volt.
Attól a naptól Évában megváltozott minden Pista iránt. Soha többé nem a
társat, a párt, a fele részét látta már a férfiban. Minden egyes mozdulatába
begyűrűzött a gyűlölet, a harag, a megvetés.
Jogában lett volna élnie ennek a csöppségnek.
Jogában lett volna megszületni.
Jogfosztás esete forgott fent.
*
Nem volt ereje gondolatban sem felmenteni a bűnei alól.
Oka fogyottá is nyilváníthatta volna. De nem tudta megtenni.
Se eltemetni a testtel a múltat, se feledni soha.
Tudatos és szándékos cselekedet volt. Erkölcstelennek tekintette.
Lelki egészségében, érzelmi állapotában okozott sérüléseket.
Csak az követ el bűnt, aki lelkiismerete ellen cselekszik.
S neki akkor régen erősebbnek kellett volna lennie.
De a vádat nem tudta eltemetni. Ítélkezni a törvényes vád alapján szoktak.
Jogába lett volna nem meg tenni. De megtette. S amíg él, a meg nem
született gyermekére gondol. Most teljes gyászba ott állt a koporsónál
a mozdulatlan Pista teste mellett. A történtek felidézésével elhomályosult
tekintete.
- Szegény özvegy! - halk hang szűrődött előre a tömegből.
Formálisan a kezével a zsebkendőért nyúlt.
Pista koporsóját lezárták. Örökre. S ő mást siratott meg.

~~~

Tus / avagy a zuhanyos nagy vívódás...

Márta akkor már hónapok óta küzdött önmagával, amikor elhatározta, véget vet minden szenvedésének, majd meztelenre vetkőzve beállt a tus alá. A ruháit ösztönösen vetette le és dobálta a szennyes tartó fedelére. A levetett darabokban megbújt testének jellegzetes illata. Valami fagylalthoz hasonlítható illat. De nem vanillin, inkább fűszeres. Olyan fahéjas féle. A kedvenc illata volt. Ilyen volt az ő kedves parfümjének illata. S milyen nagyon élvezte, amikor tesztelte a környezetét, hogy ő ugyan nem tudja a nevét. Senkinek soha el nem árulta volna, mert titokzatosságának egyik fegyvere volt ez. Illet megfejteni. Szerinte.
Kecsesen belépett a kabinjába és magára zárta mindkét oldalt az ajtókat. Azok csendesen becsukódtak, hogy mindent eltakarjanak. A kinti világ ide be ne lásson!
Megnyitotta a hideg vizet, mely zuhogva ömlött testére. Mellbimbói tiltakozás képen
reflexszerűen égnek meredtek. Szíve hevesebben vert, mint bármikor. A vízcseppek
szaladgáltak a lefolyó felé, előtte viszont Márta minden kis hajlatán megfordultak.
Formás mellein időztek legtovább. Ott két kezével besegített nekik, hogy ne olyan gyorsan tudjanak leszökni. Gyenge női kezei felnyomták melleit, hogy veresse a hideg víz. Ha elkerülhető volt, akkor nem használt melltartót. Ezzel tartotta formába, edzette izmait. Büszkén viselte báját. Mondjuk volt is mit! Arcát csapkodták a cseppek. Szinte már libabőrös lett az egész teste, de szándékosan hagyta, hogy érezze a hideget. Kínzásnak is lehetne gondolni a tettét. De közel sem szabad ilyenekre gondolni! Márta szerette magát olyannyira, hogy ilyet meg sem tenne. Imádta az életet.
Amikor spontán élhette meg apró vágyait.
Amikor nem kellett álarca mögé bújnia.
Amikor önmaga lehetett, amikor azt tette, amit a lelke is szeretett.
Amikor szivárványt látott szaggatottan az égen, egy délután.
Amikor ott ült melletted és beszélt magáról,
amikor ott ült és téged hallgatott, hogy mesélsz magadról.
Amikor szabad volt hangosan gondolkozni.
Amikor megérinthette, a megérintethetetlennek hittet.
Amikor legyőzte félelmét a leküzdhetetlennek véltel.
Mindig és mindenkor, ha ő nem volt ott.
Amúgy nem igazán szeretett fázni. Bár egyszer egy éjjelt eltöltött egy fűtetlen szobában. Olyan erősnek hitte akkor még magát. Azóta minden megváltozott benne.
Most mindent ki akart veretni magáról, magából. Tenyerét a hegére helyezte és forróság lett úrrá rajta, mert egy ismerős hang szólalt meg benne.
- Ettől féltél? Ez nem is csúnya. - képzelte és ölelte magát a hideg víz alatt. Szorította keresztbe két karját. Majd valami borzongás futott fel teljesen az agyáig. Lentről, egészen mélyről jött az érzés, még a füleiben is zsibongott a vér a gyönyörtől, amit ő még életében soha nem érzett érzésként élt meg. Combjai ösztönösen feszültek egymáshoz és nyíltak meg ritmikusan lüktetve, dobálva farát a víz alatt. Két erős kéz tartotta fejét és az ujjak játszottak fülében. Feledhetetlenül. Kitörölhetetlenül nyomot hagyott benne az érzés. Fátyolos lett tekintete és torkát el kezdte kaparni valami. Majd erősen fojtogatta a fájdalom.

A hiány tud így fájni.

Keze nyúlt a csap felé, hogy enyhítse kínját. Langyosra vette kissé a vizet, s elmosolyodott. Elmosolyodott a gondolatán. Ezredik alkalommal próbálta ezt már.
Most sem sikerült. Megint nem. Nem igazán értette, mert mindig olyan tudatosan hitte.
- A víz mindent levisz. Kiviszi a piszkot, de ami az ő lelkét nyomta az talán nem is az volt. Semmilyen víz nem vitte ki lelkéből a kínt, szívéből a fájdalmat. Szerelmes volt. Kegyetlenül vonzódott gondolatban valakihez. S az a Valaki, mit sem sejtett az ő kis magányos küzdelmeiről. Vívódásairól a mindennapokban. A ma esti harcáról a tus alatt, amit elvesztett megint. S gondolta, már meg sem kellene újból próbálni. Soha többé nem kellene küzdeni az érzései ellen. Soha többé.
Kilépett a kabinból és kezével nem a törölköző felé nyúlt, hanem egy selyemkendővel eltakarta teste kisebbik részét és belépett a nagy tükre elé emelt fővel. Majd kacéran elmosolyodott, s szemét lehunyta rejtelmesen. Képzelete repítette az időbe. Vitte, vitte, vitte! Az összes ideg szála azon dolgozott tudatosan, hogy mosolyogjon. Mártának jól állt, ha mosolygott. Volt egyszer valaki, aki szerette azt.