Örök vándornak
Egy ladik ringatózik a Duna fodrain. Benne pislog az elmúló csendes öregharcossal a magány. A hullámok néha felcsapnak, mint egykori ifjú vágyai. Aztán lecsitulnak s a ladik halkan tova repíti elmúló álmait. Minden sodrás egy emlék, egy gyönyörű szerelemé, egy ellopott csóké, egy titkos ölelésé, egy hosszú feketehajú lányé, szenvedélyé, csalódásé. Ahogy peregnek a habok, úgy sodorják el a sok átélt meghitt és könnyes pillanatot. Már csak az idő táncol és játszik vele. Ez lett a fegyvere. Nincs csata, küzdelem, nem kell győzelem, újabb szerelem, könnyes csalódás, vívódó át nem aludt éjszakák. A ladikban nyugalomra inti a sátoros harcos vagányt a csend lágy meleg lehelete. Nem kell a tombolás, nem kell a hangos zene, se az üzenete. Ám a békák nászzenéje mégis szikrát pattint szíve legmélyébe. De a gólya gyors repte megijeszti, a szikra kialszik hamar, gyorsan ám mégis szelíden. S lelkében megint békére lel. Marad az elégett gyertyafoszlány, kihalt a láng, nem kellenek titkok, illúziók a záporkönnyes viharok sem a romantikus éjszakák. Csak sodródik a ladik, lassan himbálózik, s megint az álomkergető idővel játszik. A természet nem hazudik, ez élteti a hajóst. Hideg télből mindig tavasz lesz. A fák susognak a végtelen csendben. A ladik tovább halad a harcos megpihen. Szárazon süti a nap az élet ráncaival küzdő bánatot, mert már nem hisz csodákban, a véletlenben, csak a sors beletörődésébe, hogy hamarosan végleg partra ér. Ahol nincs fájdalom, emlék, nincs harc, s nem kell éltető remény. Csak békés nyugalom, egyedül a ladikban, kikötni egy szigetre, ami sosem létezett, de hitt benne, kereste szüntelen, ám az idő csak a végtelenbe vezette. Egy kutyaugatás a messzi távolból. A gyermekkor szép emléke. Igen, szeretni tudta, a kidobott hite vesztett ebet, az érdek nélküli hűséges társat. Megint egy gólya szeli át a levegőt. Nem kedveli őket, nagyok és hangosak kelepelnek és megzavarják a magányos szépséget a lelkében nyugvó békés harmóniát. A kacsák enyelegnek szárnyukat kivetve. Megint felelevenedik ifjúsága. Kalandos sátorozások, ölelgetések, csókos szenvedélyek. De tudja tovatűnt elszaladt a kicsapongó élet. Nem kell a szenvedély. Csak béke csend és nyugalom igen itt a Dunán egyedül, szabadon, senki mással. A zöld levelek suttogása a naplemente csodálata, ez maradt neki. Nem gondol senkire ő a víz sodrásának lett a rabja, ezt választotta társul. Már nem hisz a hulló csillagokban, s nem remél semmit, sem magától, sem mástól. Madárdal, korai kikelet, és a természet öleli át vénnek hitt, ám belül, legbelül, mégis titkon ábrándozó tiszta lelkét. S a ladik lassan tovább halad az idővel. úszik a vízen, nincs zajos motor, mely irányítaná, mégis boldogságra talál, a vándor, akkor is, ha saját magánya a társ.
Utazz örök vándor! Kísérjen utadon, csend, béke, nyugalom, szeretet. Isten Veled!
~~~
Vadgesztenyefa
Úgy hozta a sors, hogy gyerekkoromban, és felnőttként is egy öreg vadgesztenyefa nyújtózkodik a szobaablakom előtt. Sosem bántam. Még most is szeretek gyönyörködni benne. Főleg tavasszal. Égbe kiáltanak a virágrügyei, mint karácsonyfán az égők. Tündökölnek a világnak az égnek és nekem, s talán mindenkinek. Az egyik fán drapp, a másikon rózsaszínben pompáznak egybefüggő apró virágai. Mindig csodálom, hogy pár nap alatt életre pezsdülnek hatalmas zöld levelei, mintha nagy tenyerek lennének, és nekem integetnének vidáman. Eltakarva a szemközti ház ablakait. Igen, és az illata… Az ablakon át melegíti az arcomat a tavaszi nap sugara, ahogy nézem a természet effajta ünnepét. Tűnődöm. Mily különös a neve: vadgesztenyefa. A testvére neve vajon miért és mitől szelíd? Miért ez az ellentét? Egyiket így, másikat úgy, de szeretem. A szelídet megeszem, csak azért. A vad, mert gyerekként, ágyammal szemben az ablakon át őrizte álmomat, s talán mégis szelíden simogatta lelkemet. Nappal szerettem elmélázni az őt belakó madarakon, a galambok turbékolásán, a verébsereg csevetelésén. Vajon mit mondhatnak egymásnak? Sokszor bagolyhuhogással volt teli. Én mindig kerestem baglyokat. Hol lehetnek? Talán majd holnap, gondoltam látom őket, de csak álom maradt, minden nap. Mert sosem bukkantam rájuk. Mára a hangjuk is tovaszállt, valahol a távolban, a végtelen csendben.
Aztán ősszel lepotyognak a tüskehéjú gesztenyék. Kopp! Kopp! Hullnak le a mélybe, a rozsdás pázsitra. Gurulnak a gesztenyék, kínálva magukat.
Megfigyeltem, hogyan csapódnak le a földre, hogy szinte mindig kettéhasadnak, megmutatva mit rejteget a szúrós burkolat. Gyerekként szorgosan kapkodtam a földről, mint valami csodát, amiből egy sosem elég. Addig keresgéltem a fa alatt, míg biztos nem voltam benne, hogy több nem rejtőzik alatta. Aztán a szobámba vittem a kemény ehetetlen gyümölcsöt. Babákat, széket, asztalt, álmodtam belőlük, amiket gyufaszál segítségével készítettem. S elképzeltem velük egy titkos világot. Amiről csak én tudtam. Rég volt, ma már tudom: csak egy játék volt a gesztenyékkel.
Megint vége a nyárnak. Mint annyiszor. Most sárgulnak a levelek, beköszönve az ősznek. Kopogtatva a télnek. Megint a földre hullnak a gesztenyék. De már nem képzelek belőlük semmit. Csak vigyázok, ha lemegyek az utcára, nehogy a fejemre potyogjanak az óriás tüskés magok. S irigykedve figyelem, ahogy az óvodás gyereksereg, milyen frissen és üdén versenyzik egymással. Ki lel többet a fa alatt a fűben megbújó gesztenyegusztikákból és gesztenyesztikékből -ahogyan ők nevezik. Vajon ők mit barkácsolnak belőle? Kopaszodnak a vadgesztenyefák. Fáradt szél sodorja a sápadt faleveleket. Tovarepítve a nem látott huhogó baglyokat. Mikor lesz újra tavasz?