Elmúlásom előtti végzetes sérülés

Nem néztem, ugyan oda, másfele sem, lehunytam a szememet és próbáltam valamit kitalálni, valamit a történésekkel szemben. Sejtettem, a testemnek azon a részén most hatalmas lyuk tátong. Még soha nem jártam így, ám kezdtem megérteni, milyen lehetett a háborúban, annak, akinek szintén lyukat ütött a testébe, valamely lövedék. Éreztem, ahogy lassan távozik belőlem az erő, ahogy testem megadja magát az elkerülhetetlen elmúlásnak. Nem! Ez nem következhet be! Vagy… mégis? Éreztem, ahogy fejemből kiszökik a vér. Elképzeltem, hogy nem így van, ez mind csak a képzelet játéka és mindjárt felébredek a rémálomból.
Az álomszerű kockák azonban – mit sem törődve velem – tovább peregtek. Szédülés kerülgetett. Általában nem szeretem a vizet, mint italt. Most azonban nagyon hiányzott, akár csak egy cseppjéhez is, ha hozzájuthatnék.
Amikor megtörtént, észre sem vettem, szinte, egyik pillanatról a másikra bekövetkezett. Azt hiszem, csupán egy szúrásszerű érzés, amit észrevettem, de ekkor már visszavonhatatlanul bekövetkezett. Nem tudtam akkor még teljesen felfogni sem, hogy mi történt, velem. Csak megtörtént. Pont velem. Tudom, előfordult már mással is hasonló, biztosan. Most azonban velem… Nem értettem, miért pont velem? Igaz, nem voltam vallásos, soha. Talán mégis hinni kellett volna…
Mi lesz velem, ezek után, vajon? Meddig tudja a szervezet életben tartani magát, egy ekkora sérülés esetén, azaz van-e egyáltalán lehetőségem, vajon a túlélésre? Észre veszi-e egyáltalán, valaki, hogy nagyon nagy bajban vagyok? Közben, míg agyam reménytelenül kereste a kiutat, ebből a végzetes esetből, közben egyre távolodtam, az idő múlásával a megmenekülésem lehetőségétől. Iszonyú volt megsejteni az elmúlás kezdetét. Mert- sajnos, biztosan tudtam- egyik lehetőség szerint, nevezzük akár pesszimista lehetőségnek, akár csak eshetőségnek, de benne volt a pakliban. Végzetes, túl nem élhető sérülést szenvedtem. Ez az a pont, ahol –ha uralni tudom érzelmeimet- csak az, élni akarás az egyetlen esély. Itt a lelki erőnek lehet még, esetleg szerepe.
Megpróbáltam higgadtan átgondolni, még egyszer, mit is tehetnék. Semmi jó ötletem nem volt, elkeseredetten, a falnak dőlve vártam sorsom bekövetkezését.
Akadt, aki a sajnálkozó megértését küldte pillantásával felém. Senki sem tud már segíteni a történtek megmásíthatatlannak, tűntek. A hatalmas, tátongó sebet elképzelve éreztem, egyre sápadtabb vagyok. Ha ez így megy tovább, tudtam, el fogom veszíteni az eszméletemet. Először az eszméletemet, majd, el sem mertem képzelni a továbbiakat.
Azt tudtam, sokan eljönnek majd. Meggyújtják a gyertyát, az elégett gyufacsonkot ledobják a földre. Rám, akkor és ott, már senki sem fog figyelni. Csak csendesen fekszem, majd, a hatalmas, testemen tátongó lyukkal. Talán még egy viszonylag nagy vatta is ott lesz, mellettem, amit felkap a szél.
- Fiatalember! Rosszul érzi magát?
- Nem, dehogy… csak…
- Dehogynem, ne tagadja!
- Úgy-e belehalok, ebbe a hatalmas sérülésbe? Mondja meg, őszintén, kérem!
- Inkább szorítsa oda a vattát, a vérvétel helyére, még úgy két percig!

~~~

Csók

Megállt a busz. Ismét megérkezett egy településre. Egyik olyan, mint a másik, azaz, mindegyik különböző, ebben hasonlatosak. Ám-és meglepődve vette tudomásul- ez már a város volt, maga a város, ahonnan elköltöztek, annak idején.
Mintha megváltozott volna a világnak ez a vége. Persze lehetett ez érzéki csalódás is, néha a természet, szűnni sem akaró munkája közben előfordulhat az ilyen tréfa. A sima mezei polgár leszállt a buszról. Szerette a 'mezei' jelzőt, mert a kőszáli, a szirti és a mezei összetartozó fogalmak voltak a fejében meglevő értékelési rendszerben. Akár csak a sasoknál.
Náluk egyértelmű-gondolta, ahogy érdeklődve kereste sógornője munkahelyét, az utcát, ahol csak árusítanak és senki sem foglalkozik magasztos 'kőszáli' gondolatokkal. Valaha nagyon sokszor találkoztak itt. Majd később a szülői házban. Igazán csinos teremtés volt. Még ma is az, bizonyára, ám a nővére az első pillanattól kezdve, sokkal, de sokkal szebb, kívánatosabb volt.
Megbocsátott-e, vajon már az elmúlt, hosszú évek során? Mindegy, már így döntött, akkor, véglegesen.
Belépett a boltba. Kis csengettyű tette kellemes csilingelő hangjával lehetetlenné inkognitóját.
Az egyik könyvespolc mögül érdeklődő, meleg-barna szempár tekintett rá, egykedvűen. Nem, nem is egykedvűen, inkább meglepetten:
-Szervusz! Parancsolsz, valamit?
-Szervusz! Csak erre jártam... gondoltam viszek valami olvasnivalót a nővérednek... Megengeded, hogy így tegyek?
-Hisz bárki, megteheti: 'mindent a vásárlóért'. Egyébként is régen volt, már fel sem kellene említened.
Hogy vagytok, szeretitek még egymást? Remélem, nálatok nem szakadt meg, ez az érzés, ha már nekünk nem is sikerült... Üzent, talán nekem is valamit?
-Igen, sokszor csókol...
-Békülni szeretne talán, ezek után? Nem ismerek rá, a nővéremre!
-Félre értettel, vagyis nem vártad meg, míg befejezem a mondatot, akár csak annak idején is.
-Én már csak ilyen vagyok, de nem akartalak elhallgattatni, kérlek, mondd tovább!
-Semmi baj, csak azt akartam mondani, a kérdésedre, hogy 'igen, sokszor csókol, néha viszont csak puszit nyom az arcomra'

~~~

Láthatatlanul

Ugyanúgy indult a napom, mint általában. Sőt, még annál is jobban: korán felkeltem. Azt mondják, az élet minden pillanatát ki kell használni. Nem, ne értse félre senki! Hál'Isten nincsen semmilyen egészségi problémám, egyelőre még nem gondolkodok, ilyesmiken.

Egyszerűen csak ki szeretném használni, családommal együtt - már amit kihasználhatok - a lehetőségeket.

Természetesen hétvége volt, történetesen. Megfigyeltem, mindig ilyen alkalommal jönnek furcsa gondolataim. Úgy értem, mások számára furcsa. Most azonban, ahogy beléptem a fürdőszobába számomra is meglepőt produkáltak a történések: meglepődve tapasztalhattam, hogy a tükör, melybe általában a megszokottaknak is megfelelően, a valóságból mutat valamit, most lehetetlen dolgot produkál: Tudom és még emlékszem is, a mesékben léteztek olyan tükrök, melyek önhatalmúlag mutattak valamit, valami félrevezetőt, sőt! Vidámparki emlékeimben is él még az ott levő csalóka tükrök bűvölete. Ezeket a dolgokat azonban, ahogyan növekszik ismeretanyagunk, felnőttként már egészen átértékeli tudatunk. Néha mégis előfordulhat, hogy megdöbbenve veszünk észre valamely még ismeretlen jelenséget.

Ebben a cipőben jártam én is, mikor - családom többi tagjára tekintettel - mezítláb kilopództam, akkor még gyanútlanul a fürdőszobába.

Mint már azt hiszem utaltam is rá (de ha tévednék, most utalok) a tükör, ahogyan belepislantottam, mintha nem engemet mutatna. Más azonban nem volt a helyiségben rajtam kívül, így a dolog annyira meglepett, hogy a tükör elé visszaléptem, minderről meggyőződendően.

A tükör sima, fényes felületéről valóban nem tudtam magamat felismerni, valami homály fedte az arcot, mely elvileg az én arcom tükörképe kellett, legyen.

Jártam már így máskor is, akkor a dolog a hosszas fürdőzés hatása a tükrön lecsapódó párában jelentkezett. Megérintettem az üvegfelületet, ám az várakozásomtól eltérően nem nedvesítette be a kezemet. Teljesen száraz felületet simíthattam. Ekkor tüzetesebben szemügyre vettem eme fürdőszobai alkalmatosságot. A tükör teljesen, hogy úgy mondjam: „por száraz' volt ugyan, ám a jól megszokott várakozásomtól eltérően nem teljesen fedte fel - még csak előttem sem - kilétemet: az üvegen keresztül nem magammal, hanem egy homályosan mutatkozó, arctalan arccal néztem szemközt. Az volt az érzésem áttetszővé varázsolt a tükör. Már biztosan tudtam le kell cserélnem, mert valószínűleg a foncsor olyannyira meghibásodott, hogy kedves tükrünk nem tudja rendesen ellátni feladatát.

Időközben az utcáról gyorsan kopogó lépések zajai szűrődtek be. Elkések! Úristen! Elkések megint! Rémületemben pillanatok alatt elkészültem, már csak a hónom alól hiányzott valami megszokott, de gondolkodásra sem maradt már időm, így aztán gyorsan a hónom alá kaptam a táskámat és uzsgyi..., futás! Ki a kapun Az autóbuszra igyekvő emberek csoportja legalább fél utcahossznyi előnyre tett szert velem szemben. Idegesen rohantam utánuk: Hát már senki észre sem vesz? - kiáltottam volna utánuk szívem szerint, de nem tettem, minden energiámat a futásra tettem fel. Valaki más is futhatott még utánam, mert éles, hátulról érkező sivításra lettem figyelmes. Elengedtem a fülem mellett, óvatosan. (Igen sértő hang volt.) Én általában nem vagyok haragtartó, így továbbra is csak a táskámat tartottam, szorongattam a kezemben.

Lassan utolérni látszottam már a rendes embereket, akik korán keltek, időben elindultak, akárcsak mindig. Nem hagytak helyet a kétkedésnek ők - és hihetetlen talán -, de minden harag nélkül mondhatom, ők általában pontosak és jól neveltek voltak. Miattuk még soha nem kellett a busz vezetőjének Istentelen szitkokat kiengednie a száján. Az ilyesmi inkább énrám volt jellemző. Ezt most, így rohanás közben is tudtam. Ez így van rendjén. Az embernek tudnia kell a saját értékeit, elismerem. Én is tudtam, tudtam, hogy a táskámban nem csak a bérletem van benne, hanem egy igen értékes kép is. A kedvesem fényképe. Több képe is. Én ezeket gyűjtöm, nem pénzt.

Egyszer megpróbáltam, ám rá kellett döbbennem, ez nem az én szakmám. Kiejtett egy öreg néni a kezéből valami ódon bőrből készült pénztárcát egyszer. Igen kemény tél volt, akkor is a buszra vártam többedmagammal, azaz: akkor úgy volt, most egyedül rohantam. Nos fagyos ujjai közül kiejtette a nénike valószínűleg az egész vagyonát tartalmazó kopottas tárcáját. A hófehér hó pillanatok alatt megtelt ezüstösen, sárgán (de a legtöbbje szürkén) csillogó fémpénzekkel. A busz pedig, mint egy ragadozó, amely végre lecsaphat áldozatára, váratlanul ott termett. Mindenki az első ajtónál tolakodott, az öregasszonyra ügyet sem vetve, ő meg szegény igyekezett összeszedni, amit elérhetett. Volt az árokba behullva is néhány darab, itt-ott csillogtak a hó alól is a pénzérmék. A busz csak egykedvűen dohogta a füstöt.

Ketten segítettünk a pénzét gyorsan összekapkodni. Sikerült is, szerencsére. Megtaláltuk valamennyit, pontosan annyi volt, amennyi a jegy ára be a városig. Nagy megkönnyebbülést éreztünk mind a ketten - szerintem -, akik segítettünk neki ebben. A szegény asszony öröme azonban nem lehetett teljes: már késő volt, az autóbusz otthagyta füstjét és bennünket is. Elindult közben.

Vagyis mint ahogy mondtam is, nem az én szakmám a pénzgyűjtés. Talán nem megfelelő iskolát választottam. Persze az is igaz, nem emlékszem, amikor az általános iskolában választani kellett, volt-e egyáltalán valami hasonló szakma. Ám ez már régen volt, csak még nem felejtettem el. Inkább egy nagyon kedvemre való lányt választottam ott padtársamul. Semmi sem alakult ki köztünk, pedig nagyon szerettem volna vele járni. Csak nap-mint nap ültünk, egymás mellett. Nem tehettünk semmit, csak figyeltünk. Később sem engemet választott, én viszont nem akartam ellenkezni vele. Vele főleg nem.

Így gyűjtöttem össze, valamikor a pénzt. Magamnak soha. Annyi pénzem sosem volt, hogy még gyűjthessem is magamnak.

Éreztem, most ez alkalommal nem járok úgy, el fogom érni az autóbuszt még időben.

Az ajtónál néhány fiatalabb iskolába igyekvő várakozott a felszállásra. Előre engedtek, nem igen törődtek azzal, mit teszek. Én nem szoktam a lehetőségektől távol tartani magamat. Nos nem vagyok szerintem azért önző - remélem -, de ha már így alakult felszálltam.

Kicsit talán még félre is húzódtak néhányan, hogy elférjek, de ebben nem voltam teljesen bizonyos. Egykedvű tekintetek közt léptem fel. A sofőr, aki mindig megnézte ezideig, érvényes-e a bérletem, most ügyet sem vetett rám.

Úgy tűnt, ezen a reggelen semmibe vesznek. Nem zavart különösebben, hiszen nem régóta élek ebben a faluban. Tudom milyen a falubeliek gondolkodása. Majd apránként kell elfogadtatnom magamat velük. Egyelőre városi jött-ment vagyok a számukra, tudom.

Találtam egy üres helyet, gondoltam leülök, hosszú még az út és én az utolsó előtti megállónál kell, hogy leszálljak.

Alighogy leültem, a második szomszédom a nevemet kiáltotta mondván, hogy átlát rajtam. Nem volt egy barátságos fajta, így egyből tudtam, megint van valami sérelme tőlem, de nem egészen értettem miért mond nekem ilyeneket. Nem hagyhattam ennyiben a dolgot, tudtam egyből mit válaszoljak neki, már ott volt a nyelvemen. Ekkor váratlanul valaki, egy idősebb hölgy csaknem az ölembe ült. Megfogta a lábamat, a combomat, helyesebben, amire igen érzékeny vagyok.

- Hogy a fenébe! Már ne haragudjon, nem vettem észre, hogy itt ül. Jézusom! Tudja maga, hogy át lehet látni magán?

- Az érdekes lenne, nem gondolja? Talán nem figyelt eléggé. Ha gondolja átadom, szívesen a helyet, maga, ha jól tudom, úgyis hamarosan le fog szállni.

- Isten ments! Maga mellé? Hiszen át lehet látni magán!

Nem értettem a dolgot, de nem vitatkoztam.

A munkahelyemre érve egyből az öltöző felé vettem az irányt. Ahogy beléptem több munkatársam is ott volt már, munkaruhát öltöttek, volt aki várta a társát, ám valamennyien tekintetüket csodálkozva rám emelték. Egyikük meg is szólított:

- Hello, öreg! Mi a ménkő van veled? Tudod, hogy át lehet látni rajtad?

Ez esztelenség gondoltam, de nem válaszoltam. Úgy gondolom, bizonyos esetekben az embereket - főleg, ha megrögzötten ragaszkodnak bizonyos elképzeléshez -, meg kell hagyni az elképzelésük mellett.

Nem válaszoltam, tehát szó nélkül átmentem a belső helyiségbe. Ott senki sem zavart az öltözködésben, teljesen egyedül voltam, csak a szemben levő falon mutogatta magát egy csillogó tükör.

Öltözködtem, azaz vetettem volna le az új ruhámat és megdöbbenve vettem észre, hogy ez nem is az új ruhám. Úgy látszik reggel, ahogyan először a megszokott, minden feladatra alkalmas trikómat felvettem, az úgy is maradt a nagy kapkodásban. Kicsit kopott, már nem olyan színű, mint új korában, csak a rajta levő hatalmas „Á' betű virított még eredeti fekete színében.


 

~~~vissza~~~